Csak amulok es bamulok, keptelen vagyok betelni vele. Miota itt lakunk a tenger mellett mar sokadjara (csak iden otodszorre!) lattuk a sarki fenyt. Valahogy mindig ugy mutatkozik, hogy pont alatta vagyunk, eddig sosem sikerult ugy elkapni, hogy a tavolban mozogjon, tegnap is felettunk volt a legerdekesebb alakzat. Ezeket az Eszaki feny-bamulasokat ugy kell elkepzelni, hogy este altalaban lefekveshez keszulodve, mikor mar alig eg feny a hazban, valamelyikunk felkialt, hogy “Nordlys!” es akkor mindent eldobva futunk az ablakhoz, vagy ki a teraszra, kertbe, ugy, ahogy vagyunk, mackonadragban. Es addig bamulunk, amig mar faj a nyakunk, kozben probalunk szep kepeket kesziteni es idonkent felkialtunk, hogy “most oda nezz”, “most itt tancol”, “sosem lattam meg ennyire eroset/hullamzot/elenk zoldet/hosszut”. Aztan atfagyva jovunk be es ugy erezzuk, valami nagy es csodalatos egesznek vagyunk a reszesei. Akkor is, ha sokakat nem hoz lazba, mi nagyon szerencsesnek erezzuk magunkat, hogy ennyiszer mutatja meg magat nekunk ez a gyonyoruseg.