Szemelyes poszt kovetkezik. Szemelyes, mert nem irok a blogon ilyen temakrol, es mert meg mindig tud bantani. Egy olyan tortenet vegere rak pontot, aminek mar 4 eve vege van.

Ki lettem torolve, le lettem tagadva. Fajdalmas szavak ezek. Olyan, mintha a kozos 5 evunk a szemetdombra kerult volna. En hittem neki, amikor azt mondta, szeretne, ha minimalis szinten tartanank a kapcsolatot, tudnank orulni egymas oromenek; csak ido kell neki. Hat, ide soha nem jutottunk el. Oda igen, hogy regi kozos ismerosoktol elferditett, engem lejarato torteneteket hallok olyan szituaciokbol, ahol anno csak o es en voltunk jelen. Olyan is volt, hogy szamon lettem kerve. Az ilyen szituaciokban mindig azt mondtam, biztos egyszerubb neki igy az elengedes, hogy kigyot-bekat mond ram, semmi ertelme lemenni erre a szintre es sarat dobalni a masik oldalrol, vedeni a valosagot. A szakitas utan ket evvel meg ott tartottunk (amikor egy hivatalos ugy miatt megkerulhetetlen volt a talalkozas), hogy megkert, ne talalkozzunk egy jo darabig, mert meg mindig erez irantam valamit. Ekkor mar legalabb fel eve volt baratnoje. A talalkozo vegen pedig addig allt egyik labarol a masikra, mig megkerdeztem, szeretne-e kulon metroval menni, holott egy iranyba utaztunk volna. Megkonnyebbulten sohajtott fel es igent mondott, aztan elrobogott a kovetkezo szerelvennyel – akkor lattam utoljara.

En nem tudom, o hogy van vele, de en evente egyszer rakerestem a Facebookon, hogy tudjam, el-e meg. Lattam, hallottam, baratnoje van, orultem, hogy jol van. Iden a szuletesnapja kornyeken ismet eszembe jutott, gondoltam, talan eltelt mar annyi ido, hogy irjak egy ’Boldog szulinapot’ az uzenofalara. Hat, ugy latszik, nem. O ugyanis kitorolt az ismerosei kozul. Nagyon rosszul esett. Nem a technikai resze miatt, hogy en mar nem vagyok a listaban. Hanem a teny, hogy megtette es azt hiszi, ettol majd az az 5 ev is nyomtalanul eltunik a nem is oly tavoli multbol. Hiszen bar evek ota nem beszelunk, azert megiscsak boldogok voltunk eveken at es egyutt terveztuk a jovot. Megtortent, elmult, mashol tartunk, de miert kell megtagadni?

Egy nappal kesobb irt a baratnom, hogy veletlenul osszefutottak a metron es diohejban elmeselte, mi van vele. Babat varnak es hazasodnak. Bar a paromnak nem sok koze van hozza, de mosolyogva mondtam neki, kepzeld, a regi parom apa lesz. Nem nagyon izgatta a hir, miert is izgatta volna; de en igazabol orultem neki. De ezt sem erzem mentsegnek. Nem toltam az arcaba, hogy en is hazasodom; lehet az evi ketszeri profilkep valtas volt az oka; bar rogton a szakitas utan mondta, hogy mar nem is kovet a Facebookon, tehat semmit nem lathatott rolam, csak ha direkt ram keres. A gyerekek keresztanyja sem akartam lenni, szoval nem ertem. Azt sem ertem, hogyha engem torol, a barataimhoz miert ragaszkodik annyira. De lehet nem is kell, hogy ertsem, amugy sem engem minosit. Megvan a sajat eletem es boldog vagyok benne.

De attol meg tudok orulni a boldogsaganak csendben, innen, a szemetdombrol.